Farkasszív  ( Cole Schiffer novellái  )

A harmat cseppjei mint apró, csillogó gyémántok  ültek a bársonyos zöld füvön a  reggeli félhomályban. A nap még nem tűnt fel a látóhatáron , az erdő lobjai közt egy pacsirta zengte énekét, és egy vörös bundás róka szaladt hazafelé , szájában múlt éjjszakai zsákmányával. A hó néhol még mindíg  lágyan fedte be a völgyet, nyugalmat és végtelen hidegséget kölcsönözve vele a tájnak.


 Az erdő végtelen csendjét az állat lassú , szaggatot lépteinek csoszogása töltöte be.

 Mancsai ropogva süppedtek bele, a friss hóval borított aljnövényzetbe. Minden egyes lélegzetvételért iszonyú fájdalom hasított  mellkasába. Haladt , de korántsem olyan gyorsan mint szeretett volna, és nem volt kétséges számára, hogy ez lesz életében az utolsó napfelkelte amit végignézhet falkatársai körében állva. Széles vércsíkot húzott maga után , ami ezernyi apró bíborvörös folyóvá változott a hóra érkezve. A szél szomorú dallamokat fütyülve feltámadt körülötte ,lassacskán  orrához sodorva egy régi, de annál édesebb illatot.


 Bánatos szívét megacélozva vánszorgott tovább, kölyök kori emlékeibe temetkezve. Az első vadászata emléke örökre belevésődött az emlékezetébe. Ez volt az az éjjszaka, amikor először megérezte ezt a számára különösen csalogató, és finom szagot. Magába foglalta mindazt, amire a lelke mélyén születésétől kezdve vágyott.


 Zöld szeme smaragdként világított a menedéket nyújtó sötét árnyékok között ,  tagjait pedig hullámokban öntötte el a vadászat izgalma adta  adrenalin. A vadat már körbe kerítették , csak a jelre várt társaitól. Ekkor tőle nem messze vonítás hangja hallatszott , és végre belvethette magát a sötétségbe, első alkalommal , hiszen immáron  ő is az  Éjjszaka Gyeremekei közé tartozott.

 Társai ezután tisztelettel tekintettek rá , és kívétel szinte nélkül ő volt az aki elejtette , s végül megölte a zsákmányt. Senki nem volt képes lépést tartani vele, mára ez a sebesség azonban már a múlté.


Egy kis fehér nyuszi zavartalanul ugrándozott át előtte az ösvényen.


 A szája szélén vékony vonalban csordult ki a vére, a túlzott erőfeszítéstől , s még lassaban tempóban tudott csak menni , s ismét megrohatnák az emlékek.

Nem sokkal az első vadászata után ismerte meg azt a lányt. Merőben más volt mint a többi nőstény farkas,  a hímek hiába is próbálkoztak nála , sorra elbuktak . Ő is meg szerette volna hódítani, s bár őt is elutasíttotta , ennek ellenére is szoros kapcsolat fűzte őket egymáshoz.


Kedvelte és sok időt töltött vele, egészen addig a végzetes kimenetelű éjjelig.


 Szokványos vadászatnak indult az egész , végül azonban a falka száma tizenkettőről, tizenegyre csökkent pirkadatra. Egy hatalmas szarvast  kergettek a völgy széle felé , remélve , hogy csapdába tudják csalni valamelyik szikla végénél.


A tervük remekül bevált, azzal viszont nem számoltak , hogy a prédájuk ilyen hevesen ragaszkodik majd az életéhez. A szarvas  kétésgbeesetten próbált küzdeni a farkasok ellen, szarvát fegyverként használva rontott neki a fáradt falkának . A legtöbbször sikerült elugraniuk az őrülten rohamozó állat elől, ellenben a szerencséjük nem tarthatott ki az idők végezetéig.


Megmaradt erejét latba vetve rohant felé a szarvas , egy utolsó mindent eldöntő támadással ki akart törni a vadászok gyűrűjéből , és őt gondolta könnyű láncszemnek. Az utolsó pillanatban szeretett volna kitérni , azonban fáradt teste már a végletekig kimerült, és a tartalékait is elhasználta már . Az örjöngő szarvas dárdaként sűvítő, kőkemény agancsa alig egy méternyire lehetett tőle , mikor egy gyorsan suhanó füstoszlop ugrott elé.


Fájdalmas ordítás tört ki a sérült farkasból , és a szarvas küszködve próbálkozott kirántani agancsát, a fekete bundás testből. Ezt viszont nem érte meg a szarvas, ugyanis  villámgyorsan rávetette magát , és egy másodpercel később átharapta a vergődő bika  torkát , önmagát, és sérült társának szőrét a halott állat vérével fürdetve meg.


 A hold hatalmas, skarlátvörös  gömbként függöt felettük a felhős , csillag nélküli éjjszakai égbolton.  A farkaslány, a szerelme, az egyetlen élőlény aki valaha is megértette és szerette őt , kínoktól eltorzult pofájával tekinett fel az égitest irányába..  Jégkék szeme reménykedve pillantott fel a teliholdra . Mindhiába.


Közel bújt hozzá, ezzel is melegítve haldokló társa testét. Megnyalta a lány orrát, mire ő a bundájába fúrta a fejét, életében utoljára.


Telt, múlt az idő , és egyszer csak elérkezett az a pillanat ,amikor a farkaslány végleg lehunyta a szemét, s legvégső  lélegzete kis fehér pamacsban szállt a völgy felé, míg végül eltűnt a szeme elől a magasban.


 Órákig feküdt ott mellette azon az éjszakán, s még azután is ott maradt , hogy szerelme lelke elhagyta a testét. Ekkor már világosodni kezdett az ég alja , és a hold is csak halványan fénylett már az égen, de ott tündökölt a közelében egy gyönyörű csillag , s  vakító fénye utolsóként hagyta el az éjjszakát.


Hatvan holdtölte is eltelt azóta , hogy ő azon az éjjszakán feláldozta magát a falkáért, és  nemsokára újra láthatja megmentőjét. Végre kiért a fák közül, és ismét annál a sziklánál állt, ahol azon az estén annyi holdal azelőtt. Remegő lábakkal lerogyott a hóba , és fejét az ég felé emelte.


Ahogyan akkor, most is csak feküdt, és szomorúan nézte az egyre halványodó holdat s a mellette fénylő csillagot , majd mielőtt még végleg eltűnt volna a horizontról, búcsúzóul hosszasan vonított neki. Feje fáradtan lebicsaklott mellső lábaira , s álmosan  hunyta le méregzöld szemeit.  


A nap vadul izzó tűzgolyóként emelkedett a látóhatár fölé, hirdetve egy újabb nap eljövetelét, de a farkasok királya nem mozdult többé , mert  lelke végleg egyesült szerelmével, ami egészen a mai napig ott ragyog a hold mellet minden éjjel , ő a legfényesebb csillag, aki legutolsóként tűnik el az égről, a  Vadászok Holdja mellől .

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.